Ó ÉN KEDVES APUKÁM

" mi piace, é bello bello "

A TENGER, A TIGRIS, A SEJTEK ÉS A REPÜLŐ - A VISELKEDÉS SZABÁLYAI

Van összefüggés a tigris, a sejtek, a repülő és a viselkedés szabályai között és mindez azt is meghatározhatja, hogy mikor jutunk el végül a tengerhez.

Például ha a vírusirtó program minden megszokott beállítást ignorál, megtanulok boldogulni az újakkal. Persze előfordulhat az is, hogy hirtelen semmivel nem boldogulok, viszont találok az asztalon egy képet a tigrisről, aki éppen a nyúl hátára ugrik és a répák meg szétrepülnek. Ezen sokat nevetek és felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is lehet üzenni egy ilyen képpel, de a válasz persze egyértelműen az emberi viselkedéssel van összefüggésben, ez esetben pedig épp azzal, hogy ADHD-s gyerekek már Milne korában is léteztek. 

De vehetünk példának egy repülőutat is. (A Wizzair szolgáltatását kell választanunk, hogy a négy órás várakozás okozta stresszel tökéletes hátteret teremtsünk a megfigyeléseknek.) A megfelelően elemezhető repülési viselkedés kialakulásához persze hozzájárulnak a különböző várakozási szokások, ezért ezekről sem feledkezhetünk meg.

Vannak, akik félhangosan méltatlankodnak közben pedig folyamatosan tekintgetnek körbe, néha megszólítanak másokat, hátha partnert találnak a nyafogáshoz. Vannak a csöndben, fülhallgatóval alvást színlelők, ők valószínűleg a komoly beszélgetőpartner típust szeretnék elkerülni. Az óriási családdal és/vagy egész haveri kísérettel érkező nagycsaládot azonban ők sem tudják kikerülni, így a check in-ablakok előtti teremben keringőző hangos, üres kengurut viselő anyuka látványa mindannyiunk számára örök ajándék lesz. Így már Milne tigrise sem tűnik olyan távolinak, de legalábbis semmi vicceset nem találok már benne.

A magam részéről én az újságolvasós, közben gyakran a faliórára pillantós, táskáját többször átkutatós típust testesítem meg. Tapasztalataim szerint ez a hármasság képes a legjobb védelmet nyújtani a megpróbáltatások ellen. Az újságolvasás távolságot teremt – ritkán zavarunk meg olvasó embert – miközben az óra figyelésével azt sugárzom, igen, engem is zavar a fennálló helyzet, amivel nem hagyok támadási felületet a méltatlankodónak, aki esetleg belőlem akar erőt meríteni, vagy a saját oldalára állítani. Ha mégis közeledni próbálna, akkor pedig ott van a pakolászás, ami közben szintén nem zavarnak meg, mert nem illik mások csomagjába belelesni.

Ha mindezt túléltem, még mindig vannak helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. A mosdókban például bármi megtörténhet, a mosdótól visszavezető úton pedig összefuthatok a feltűnősködő férfival, akiről tudom, hogy az utazás végéig úgyis meg fog szólítani, mert folyamatosan ott sündörög és vigyorog valahol a közelben. Aztán amikor tényleg megszólít, már fönt a gépen, a repülőút vége felé, ez lesz a legkisebb problémám. És igen, inkább kölcsönadom a retro autós magazinomat, merthogy már elolvastam, és legalább beszélgetni nem kell vele.

Különben pedig semmi furcsa nincs abban, hogy egy férfi kölcsönkéri az autós magazint, főleg, hogy itt van egy másik újság is, ami persze olyan nagy, hogy nem tudom rendesen lapozni, csak ha törzsből kihajolok a folyosóra, mert az előttem ülő apuka a székével már teljesen az ölembe dőlt. Persze ezt is megértem, engem is idegesít kicsit a lánya, aki fülében a fülhallgatóval hangosan énekel, de szerintem nem tudok elég távol húzódni ahhoz, hogy ne halljam, ezért én nem is próbálkozom. Később már mindegy is lenne, mert két irányból is sírni kezd egy-egy gyerek, ami szintén érthető, mert legszívesebben én is ordítanék. Aztán valami mégis visszatart és nem kínálom meg rágógumival az ereszkedés miatti nyomáskülönbségtől fülét fájlaló kislányt. Félek, ezzel azt jelezném az anyukája felé, hogy zavar a panaszkodás, és különben is, a gyerekek nem szeretik a sötétkék Orbit rágót. Ezért inkább csak ülök és próbálok viselkedni.

Vagy mint általában, mondjuk azt, hogy várakozom. Várakozás közben pedig semmin nem szabad meglepődni, mert ha néhány – amúgy állandó körülmények között nevelt – sejt sem képes a várt ütemben növekedni, mit várhatok egy repülőgépen. És ha a sejtek éppen túl gyorsan nőnek, megeshet, hogy vasárnap nem egy órát kell dolgozni rajtuk, hanem ötöt. Így történhet meg az, hogy a nem megfelelő viselkedés igenis megakadályozhatja, hogy időben eljussunk a tengerpartra. Azt viszont soha nem tudja megakadályozni, hogy ha már ott vagyunk, jól is érezzük magunkat. Mert van úgy, hogy minden körülmény arra játszik, hogy semmi ne jöjjön össze, a vége mégis az lesz, hogy ott ülünk Péterrel a tengerparton és nézzük a horizontot.

Ezért jobb is, ha mindig várakozom tovább. Vagy mint akkor, hallgatom a mellettem ülő idős apukát, aki először repül életében és ezért minden részletre megjegyzést tesz és kényszeresen viccelődik, amin a lánya, aki már felnőtt nő, kényszeresen nevet. Néha megsimogatják az előttük ülő idős anyuka haját, aki kicsit rosszul érzi magát – szintén először utazik repülővel – de valószínűleg a lánynak köszönhetően az ablak mellett talált helyet ő is, hogy lássa az emelkedést és az ereszkedést, vagy a felhőket és a holdat, amit én is mindig nézni szoktam. Vagy a fényeket, a pici autókat, a tengert, a horizontot és akkor a viccelődő bácsi végül megállapítja, hogy valóban, ennél szebbet talán sosem látott életében és mindenki csöndben marad egy pillanatra. És mindenki tudja, hogy ebbe a csöndbe nem szabad belebeszélni, vagy énekelni, vagy hajolni a székkel.

OTTHON

Örülök, hogy hazaértem, pedig jó volt otthon is.

Dávid persze büszkén meséli a játszótéren, hogy neki három otthona van, merthogy három különböző helyen aludt már életében, de ha elmúltunk ötévesek, kicsit összekuszálódnak a dolgok. Kezdődik minden azzal, hogy nem is tudok rendesen aludni. Aztán a szokásos napirend is borul, pedig akinek gyenge a gyomra, az igazán tudja, mennyire fontosak a szokások, hogy mindig ugyanakkor ugyanazt. Most mégis inkább találkozom azokkal, akiket nem láttam fél éve, a rutin meg felejtődik, egészen addig, míg azon kapom magam, hogy igenis vannak szokások, de ezek a régiek. És nézem a kedves, ismerős arcokat és hallgatom a történeteket és először nevetek sokat, de a történetekben a szavak egyszer csak megváltoznak. Olyanok lesznek, mint a szennyes edények, amiket belepakolunk a mosogatóba, majd vizet engedünk rájuk. Az edények pedig elkezdenek tehetetlenül lebegni, félig telve vízzel és néha tompán egymásnak ütődnek. Én meg nézem tovább az arcokat és az elhangzott szavak közben épp ilyen tehetetlenül úsznak bennem, félig telve jelentéssel, semmihez sem kapcsolódva, megfosztva minden súlytól. Mert mindenki ugyanazt a történetet meséli, ugyanazokat a szavakat. És ha már minden ideiglenes, új szívet és gyomrot kívánok a régiek helyett, könnyebbet és erősebbet. Mert négy hónapba került, hogy ne érezzem őket, és négy nap elég volt, hogy megteljenek újra.

Én pedig akkor azt gondoltam, azon a negyedik napon, hogy nem akarok mást, mint aludni, aludni egészen addig, amíg azok a szavak megállnak bennem, benn a szívben és a gyomorban. És azt, hogy ha már ott vannak, többé ne is mozduljanak meg.

Mert nekem két otthonom is van, de otthon nem tudok aludni.