KÁNTOR NYOMOZ / 2. rész

A Süsü néven elhíresült sárkány feltételezett búvóhelye: Lépcső utca 6. Palestrina, Olaszország

TURISTA EGY ÉVRE

Az egész úgy kezdődött, hogy hónapok óta keresek egy megfelelő cipőt. 

Közben a tavaszból nyár lett, a cipőből szandál, a küldetés azonban nem változott azóta sem. Az alkalmi cipőm, amit akkor hordok, ha a csizmához túl meleg, a vietnámi papucshoz viszont hűvös van, az egyik legkényelmetlenebb cipő, amit el lehet képzelni, de rendkívül elegánsan kopog városnéző túra közben.

Szombaton elhatároztuk, hogy pontot teszünk az ügy végére és veszünk egy cipőt, ami olyan tehénből készült, amelyik nem akar feltétlenül bosszút állni az elszenvedett sérelmekért. Mivel Monterotondoban alig van cipőbolt, Rómában kezdtünk neki a keresgélésnek. Persze az alkalmi cipőmet vettem fel, de hogy miért tettem ezt magammal, azt most sem tudnám egészen pontosan megmondani.

Ellenben itt jegyezném meg, hogy átértékelve korábbi kijelentéseimet, Rómát kezdem olyannak látni, amilyennek akkor képzeltem, amikor csak filmeken és képeken láttam még. Tikkasztó hőséggel, lelassult turistákkal és a szűk utcák közé szorult aranyszínű fénnyel.  

E felfedezés fölött érzett örömömet szombaton is csak az a tény tudta feledtetni némileg, hogy minderre satuba szorított lábbal kellett rájönnöm.

Ennek ellenére – és eltekintve attól is, hogy a cipőt ez alkalommal sem találtam meg – ideálisabb cipővásárlást nehéz lett volna elképzelni. Mert habár fellengzősen hangzik, mégis az én számból hangzott el a mondat, hogy ne menjünk a Victor Emmanuell emlékmű környékére, mert azon a részen nem lehet haladni a sok turistától, viszont a Pantheonnál tehetnénk egy kitérőt, mert az annyira szép, és még akkor is, ha a macskaköves utak miatt még jobban töri a lábam a cipő, feltétlenül meg szeretném nézni, legalább kívülről, mert Gabó azt mondta, hogy tényleg nincs befedve az a lyuk a tetején, és alatta a padlón van valami megoldás a beeső víz elvezetésére, mert direkt megnézte, ha már megkértem, hogy nézze meg, mert én nem látom sajnos, mert szemüveg kellene, és ezért általában Péter szemüvegét kérem el, ha például a mennyezetfreskókat nézzük, mert olyan távolságba egyáltalán nem látok tisztán, viszont nagyon érdekelnek a részletek, amiket elképesztően pontosan látok Péter szemüvegével, pedig van valami cilinder is rajta, ami nem illik az én szememhez, de már megszoktam, ezért nem zavar, és ezért, ha valahová elmegyünk, ahol messzire, vagy magasba kell nézni, mint az idős házaspárok vesszük le egymásról az egyetlen szemüveget és úgy nézünk felfelé, de ezt a Pantheonnál nem tettük meg, talán azért, mert nem volt nálunk a szemüveg, így megkértem Gabót, hogy nézze meg ő a lyukat, aki meg is nézte és biztosított, hogy valóban az egy lyuk, és a könyv szerint, mert azóta utánaolvastunk, csodálatos, ha esőben látjuk, mert a cseppek oszlopot alkotnak a felülről beáramló fényben, és ajánlották, hogy nézzük meg esőben, és feltétlenül meg is nézem egyszer, most viszont új mondatot kezdek, mert Krasznahorkai Lászlónak még nem küldtem el a blog címét, viszont anya, aki magyart tanít olvassa.

És akkor az történt, hogy a Pantheont valóban megnéztük, de csak kívülről, mert ott is rengetegen voltak. Amikor pedig biztossá vált, hogy a cipőt aznap sem fogjuk megtalálni, elhatároztuk, hogy elmegyünk Palestrinába és szétnézünk ott is. Ugyan felvetődött, hogy sajgó lábbal nem kellene mennünk, úgy döntöttem, nem fogok holmi cipő vagy láb miatt hazakullogni. Meg fogjuk nézni Palestrinát, mert azt, hogy akkor a lábam fájt, biztosan el fogom felejteni, de Palestrinát valószínűleg nem.

És az a város valóban gyönyörű volt, ezért készítettünk róla jónéhány fényképet is. A helyiek – mert nem sok turista jár arra – érdeklődve figyelték, ahogy lelkesen pózolunk azokon az utcákon, azon házak és kapuk előtt, amiket ők mindennap látnak és valószínűleg már semmi érdekeset nem találnak bennük.
Viszont ez nem zavart egy cseppet sem, mert tudtam, hogy ezek nem olyan fényképek, mert nem olyan turista vagyok. Én egy egész évig vagyok turista, ami merőben más, mert én például nem azért megyek Rómába, hogy megnézzem a Colosseumot, hanem mert kényelmes cipőre lenne szükségem, és amikor sétálok az utcán, véletlenül ott van egy colosseum is. És ez igazán nagyszerű érzés.

Főleg nekem, mert még olyan tányéradagoló rugós izét sem láttam, ami az elegáns rendezvénytermekben szokott lenni az állófogadásokon.

A képek többek között arról árulkodnak, hogy a lábam szenved a cipőben, miközben Péter bárhol képes belemerülni az olvasásba, mert neki kényelmes cipője van és ilyen a természete. A lépcsőt megmászva a kidagadt erű láb fájdalma már az arcomon tükröződik, Palestrina pedig remek hely.

RABLÓHÚS

Számos fontos feladat mellett, amit olaszországi tartózkodásunk alatt ellátok, az ébresztésfelelősi pozíciót is én töltöm be. Egyáltalán nem vagyok büszke rá, de ebben talán még a kávéfőzésnél is ügyetlenebb vagyok.

Ma például időben fölébredtem, ami félsiker – nagyrészt már ezen elbukik a projekt – és elkezdtem készülődni a fürdőszobában, hogy mire végrehajtom a feladat második, fő részét, azaz felébresztem Pétert, én már indulásra készen álljak. Ma olaszóra volt, ilyenkor együtt indulunk és a fürdőszobai osztozkodás tovább lassítja nálam a folyamatokat, ezért ezeken a napokon hamarabb kelek.

Túl voltam tehát a dolog kritikusabb részén. Frissen mosott hajjal kisminkelve álltam a hálószobaajtóban, majd a hosszú napokat követő reggelek ébresztési protokollja szerint nekikezdtem a hátmasszírozásnak. Ez olyan jól sikerült, hogy mindketten édesded álomba merültünk, és míg én egy Vera nevű macskáról álmodtam, az olaszórán Péter házi feladatként megírt Rablóhús-receptjét elemezték, mert olyan klassz lett.

A történethez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben – talán a feladatok jellege miatt – az olaszcsoport résztvevői rendszeresen nem készítették el a házi feladatukat. Ez alól sajnos sem Péter, sem én nem voltunk kivételek. A tanárunk, Antonio ezzel kapcsolatos felháborodását a múlt héten adta tudtunkra egy jól felépített beszédben, aminek záróakkordja a „Guys, don’t waste your money! Don’t waste your time!”  mondatok voltak, végleg összezúzva mindnyájunkban a reményt, hogy megtanulhatunk olaszul anélkül, hogy foglalkoznánk vele.

Péter ezért tegnap el is készítette a feladatot, ám Ági – aki az orvosi egyetem helyett annak idején is inkább a képzőművészetet választotta, mert úgy érezte, így többet tehet az emberekért – ezúttal sem csinálta meg. Este még hanyagul elejtett egy mondatot arról, hogy idétlen feladatokat elvből nem fog megcsinálni és hogy elvből nem reagál egy ilyen fenyegető hangvételű megnyilvánulásra, de igazából csak azért nem csinált leckét, mert elfelejtette, hogy az órát csütörtökről szerdára tették át egy előadás miatt. És igazából nagyon is bántotta, hogy valószínűleg ő az egyetlen, aki egy ilyen beszéd után nem csinált feladatot és komolyan félt, hogy a tanár –  a „szerintem kicsit szociopata fickó” – ezután majd nem fogja szeretni, pedig korábban az egész csoport előtt azt mondta, hogy Agnese nagyon okos, pedig a csoportban mindenféle menő kutatók vannak, menő országokból, de legalább olyanok, akiknek van matekérettségijük, és a csoportban ott van Péter is. És habár Agnese tudta, hogy neki is simán lehetne matekérettségije, csak mivel nem volt kötelező, inkább népművészetből érettségizett, mert tudta azt is, hogy életében soha de soha nem lesz szüksége a matekérettségire, mégis örült, hogy Antonio éppen őt tartja okosnak.

Így történt tehát, hogy miközben nem tettem eleget ébresztésfelelősi feladataimnak, elvesztettem olaszórai státuszomat is. Közben persze Péter sem élvezhette a jól megérdemelt sikert és mivel az olaszórai teljesítményünk kapcsán komoly ál-versengés alakult ki közöttünk, most térdemet csapkodva mondhatnám, hogy muhaha, de ez egyáltalán nem vicces.

A sors fintora, hogy altatásban mindig tehetséges voltam. Elég csak elolvasni például ezt a bejegyzést.

KÁNTOR NYOMOZ

Valami történt. A szomszédok hallgatnak. Pontosabban egyetlen magánhangzóval, az Á-val lettünk kevesebbek.

Aki járt már nálunk tudja, hogy az Á hang rejtélyes eltűnésénél csak  az életünkben betöltött korábbi szerepe vet fel több kérdést.

Amikor először hallottam a hosszan kitartott, zengő Á-t, azt hittem valami önképzőköri kórusgyakorlat része. Azt ugyanis, hogy nem profi ázókról van szó, rögtön hallani lehetett. A húsz-harminc perces próbákat azonban nem követte semmi, így a bemelegítés megnyugtató gondolata helyett egyre furcsább magyarázatok születtek meg bennem a hangoskodás miértjével kapcsolatban.

Kézenfekvőnek tűnt a különös szexuális szokás, majd az egy nagyon ritka keleti harcmodor formagyakorlata közbeni légzéstechnika gondolata. De mivel sajnos mindkettőt színes fantáziák kísérték és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a hangok nem a felettünk lakó, közel 80 éves nővérek lakásából szűrődnek át (fúj!), elvetettem ezeket is.

Apró nyomozásba kezdtem, aminek célja a szomszédok megismerése volt. A gyanúsítottak a velünk egy szinten lakó középkorú masszőrnő, valamint a fölöttünk lakó Signora Ornelia és Signora Anna voltak. Az idős hölgyek folyamatosan invitáltak, így a kellő információk begyűjtése esetükben nem okozott gondot. Mellékesen jegyzem meg, hogy nagyon megkedveltem őket, ezért rögtön meg is állapítottam, hogy hangjuk túl gyenge és túl nagymamás az Á megfelelő kitartásához. Maradt tehát a masszőrnő, akit nem ismertem, és aki nyilvánvalóan rejtegetett valamit, mert szinte sosem lehetett látni és soha senki nem beszélt róla.

Egy alkalommal pedig – és ekkor vált biztossá, hogy tőle jönnek a hangok – épp az ablaka alatt álltam és a főbérlővel beszélgettem, amikor rázendítettek. Az ablak, mint általában lenni szokott, akkor is nyitva volt, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy csakis abból az ablakból jöhet a hang, hogy abban a szobában történik valami. Valami, amiről persze továbbra sem tudtam, hogy mi lehetett.

Nyilvánvaló volt, hogy Giulio is hallja, de úgy tűnt, ő semmi különöset nem talál a dologban, így én is úgy tettem, mintha nem hallanám és végleg eltemettem magamban a bizarr gondolatokat.

Az Á hang persze továbbra is belehasított néha-néha a reggelekbe, de szép lassan megszoktuk ezt is. A mindennapok részévé vált, ahogy a reggeli kávé és a játék tusolás közben, hogy megpróbáljuk beállítani a víz megfelelő hőmérsékletét és a nyomást, ami folyamatosan ingadozik, amint valaki a másik lakásban megnyitja a csapot, vagy lehúzza a WC-t.

Aztán az Á-k előtti hangos számolás segítségével – mindig számoltak előtte – megtanultam végre az olasz számokat, amiért rettentő hálás vagyok, mert minden nyelvben ezeket jegyzem meg a legnehezebben.

Már el is felejtettem volna az egészet, de egyik este megnéztük a Király beszéde című filmet. A film után pedig felvetődött bennem, hogy a masszőrnő másodállásban talán logopédus vagy beszédtanár, vagy valamelyik családtagjának mutizmusa van.

Kirajzolódott előttem egy az emberek testi-lelki jólétéért küzdő olasz asszony képe, aki arra tette föl életét, hogy épp az olyan apró dolgokban segítsen, amiknek megváltoztatásáért általában mi magunk nem sokat teszünk. Mert persze nyafogunk, hogy fáj a derekunk, meg csomósak az izmaink vagy sután hazakullogunk a félresikerült randevúról, mert a dadogás miatti zavarunkban éppen azzal nem tudtunk beszélni, akivel a legjobban szerettünk volna. De az én masszőrnőm mindebbe nem nyugodott bele. Nem. Éjt nappallá téve gyúrta a csomós izmokat lággyá, dacolva a fájdalmas ínhüvelygyulladással, és a szorongó srác szájából egybefüggő, zengzetes Á-kat csalt ki.

Büszke voltam, hogy egy ilyen nagyszerű teremtés közelségében élek, és ha valamiért fel kellett ugranom a nénikhez, mindig igyekeztem csendben elsurranni az ajtaja előtt, nehogy megzavarjam nemes cselekedetei közben.

Így éltünk mi, itt a Via Nisida 5-ben. A legfelső emeleten lakó Moreiráék, a nénik, Giulio és a családja, a masszőrnő és Péter meg én. De aztán valami megváltozott és az Á-kat nem hallottuk többé. Mondanám, hogy azóta nem süt a nap és a madarak sem csiripelnek, de ez nem lenne igaz.

A kávénak azonban, amit  mostanában főzök nem jó az íze. Talán ez is csak koincidencia és a teóriák helyett ezúttal érdemesebb lenne újra átgondolnom Judit örökérvényű szavait, amivel lerántotta a leplet a titokról, hogy miért olyan finom mindig Iván bácsi kávéja, és amivel egyszerre a tökéletes receptet is ismertette: „Azért, mert Bidu pöcsöl vele.”

És habár a kávéfőzés kudarca, valamint a nyomozás eredménytelensége arra mutat, hogy jobb lenne, ha a konyhai munkálatok közben nem a szomszédokra, az Á-kra, vagy az Á-k hiányára figyelnék, hanem magára a munkára, én mégis azt hiszem, hogy itt valami történt.

Elég csak Giuliora gondolni. De ez már egy másik történet. 

DANTE HANGYÁI

A nagymama azt mondaná, tartoztam az ördögnek egy úttal, de az esetemben inkább ő jönne nekem egyel. Annak ellenére, hogy tegnap este hagytam szabadon garázdálkodni, ma háromszor váratott fölöslegesen a buszmegállóban. 

A purgatóriumi monotonitás keserédes ízével a számban mindig megállapítom, hogy az utak, amiket bejárunk egy nap, a hangyákéhoz hasonlónak tűnhetnek fölülről. Az enyém ma arra a hangyáéra hasonlít, amelyik túl messzire ment és eltévedt és most csak céltalanul járkál fel-alá, és amelyik valószínűleg úgy végzi majd, hogy a szomszédos boly lakói megeszik reggelire.

A parttalan várakozásnak persze oka volt. A Giro d’Italia miatt, –  ami örvendetes módon keresztülhaladt Monterotondon –  ma a városba vezető utakat lezárták, így a buszok sem közlekedtek. Aztán sikerült elszalasztani azt a percet, amikor a tűző napon izzadó biciklisták elsuhannak mellettünk, pedig az egészben ez lett volna a legjobb. Péter különben abban a percben, mindössze száz méterre az egésztől épp egy mikroszkópba nézett.

Még mindig várakozom, miközben a boly már a csizma orra felé közeledik. De azt a leszakadó egyet ma rózsaszín lufikkal köszöntik.

KI AKARTAM VÁGNI A ROTHADÓ RÉSZT, DE AZ RÁM MOSOLYGOTT

Tudom, mint a pöttyös könyvek, de négy-öt hónap Olaszországban valamiért elaltatja a szarkazmust. Először azt hittem, itt az emberek nem viccelnek, aztán rájöttem hogy csinálják, csak máshogy. 

A blogot is úgy terveztem, hogy időrendben beszámol majd minden fontosabb eseményről, az útjainkról, a Colosseumról vagy Ravennáról, de közben minden változott. Nincs például itthon internet, viszont idegesítő szomszédok sincsenek. Az időrend pedig már akkor elvesztette jelentőségét, amikor elkezdtük az időnket kizárólag olyan dolgokra fordítani, amik valóban fontosak.

Természetesen – a család megnyugtatásaként közlöm – nem maradnak majd el az úti beszámolók sem és mi is eltöltöttünk már egy-két délelőttöt a Vatikáni Múzeumba vezető sorban, és tudom, a forgalom meg a szemét, mégis szívesebben írok inkább arról, hogyan grilleztünk a teraszon, vagy hogy összefüggést látok abban, hogy az emberek itt sokszor hagyják a fán megrohadni a citromot és hogy a városi faliújság halálozási hírei szerint a helyiek legalább 80 évig élnek. Viszont előre szólok, az index.hu hírein szocializálódott léleknek talán felkavaró lesz az olaszokra irányuló szurkálódó megjegyzések hiánya, de boldog vagyok.

A hűtőben hagyott banánturmix teteje persze itt is megbarnul, de az alma rothadó része néha azért ránk mosolyog.  

Tökéleteshez közel álló. Végül csak ennyit mondott ki, de mindketten tudtuk, hogy valójában ez maga a tökéletesség. Aztán hosszan hallgattunk, nehogy a szavak elriasszák, de úgy tűnt, ezt már semmi nem tudná megváltoztatni. Azért mi hallgattunk tovább, én pedig azon gondolkoztam, hogy ha azokat a világító bogarakat egy nagy üvegbe összegyűjtenénk, akkor bizonyára nagyon messziről látni lehetne. Bennünket.