TURISTA EGY ÉVRE

Az egész úgy kezdődött, hogy hónapok óta keresek egy megfelelő cipőt. 

Közben a tavaszból nyár lett, a cipőből szandál, a küldetés azonban nem változott azóta sem. Az alkalmi cipőm, amit akkor hordok, ha a csizmához túl meleg, a vietnámi papucshoz viszont hűvös van, az egyik legkényelmetlenebb cipő, amit el lehet képzelni, de rendkívül elegánsan kopog városnéző túra közben.

Szombaton elhatároztuk, hogy pontot teszünk az ügy végére és veszünk egy cipőt, ami olyan tehénből készült, amelyik nem akar feltétlenül bosszút állni az elszenvedett sérelmekért. Mivel Monterotondoban alig van cipőbolt, Rómában kezdtünk neki a keresgélésnek. Persze az alkalmi cipőmet vettem fel, de hogy miért tettem ezt magammal, azt most sem tudnám egészen pontosan megmondani.

Ellenben itt jegyezném meg, hogy átértékelve korábbi kijelentéseimet, Rómát kezdem olyannak látni, amilyennek akkor képzeltem, amikor csak filmeken és képeken láttam még. Tikkasztó hőséggel, lelassult turistákkal és a szűk utcák közé szorult aranyszínű fénnyel.  

E felfedezés fölött érzett örömömet szombaton is csak az a tény tudta feledtetni némileg, hogy minderre satuba szorított lábbal kellett rájönnöm.

Ennek ellenére – és eltekintve attól is, hogy a cipőt ez alkalommal sem találtam meg – ideálisabb cipővásárlást nehéz lett volna elképzelni. Mert habár fellengzősen hangzik, mégis az én számból hangzott el a mondat, hogy ne menjünk a Victor Emmanuell emlékmű környékére, mert azon a részen nem lehet haladni a sok turistától, viszont a Pantheonnál tehetnénk egy kitérőt, mert az annyira szép, és még akkor is, ha a macskaköves utak miatt még jobban töri a lábam a cipő, feltétlenül meg szeretném nézni, legalább kívülről, mert Gabó azt mondta, hogy tényleg nincs befedve az a lyuk a tetején, és alatta a padlón van valami megoldás a beeső víz elvezetésére, mert direkt megnézte, ha már megkértem, hogy nézze meg, mert én nem látom sajnos, mert szemüveg kellene, és ezért általában Péter szemüvegét kérem el, ha például a mennyezetfreskókat nézzük, mert olyan távolságba egyáltalán nem látok tisztán, viszont nagyon érdekelnek a részletek, amiket elképesztően pontosan látok Péter szemüvegével, pedig van valami cilinder is rajta, ami nem illik az én szememhez, de már megszoktam, ezért nem zavar, és ezért, ha valahová elmegyünk, ahol messzire, vagy magasba kell nézni, mint az idős házaspárok vesszük le egymásról az egyetlen szemüveget és úgy nézünk felfelé, de ezt a Pantheonnál nem tettük meg, talán azért, mert nem volt nálunk a szemüveg, így megkértem Gabót, hogy nézze meg ő a lyukat, aki meg is nézte és biztosított, hogy valóban az egy lyuk, és a könyv szerint, mert azóta utánaolvastunk, csodálatos, ha esőben látjuk, mert a cseppek oszlopot alkotnak a felülről beáramló fényben, és ajánlották, hogy nézzük meg esőben, és feltétlenül meg is nézem egyszer, most viszont új mondatot kezdek, mert Krasznahorkai Lászlónak még nem küldtem el a blog címét, viszont anya, aki magyart tanít olvassa.

És akkor az történt, hogy a Pantheont valóban megnéztük, de csak kívülről, mert ott is rengetegen voltak. Amikor pedig biztossá vált, hogy a cipőt aznap sem fogjuk megtalálni, elhatároztuk, hogy elmegyünk Palestrinába és szétnézünk ott is. Ugyan felvetődött, hogy sajgó lábbal nem kellene mennünk, úgy döntöttem, nem fogok holmi cipő vagy láb miatt hazakullogni. Meg fogjuk nézni Palestrinát, mert azt, hogy akkor a lábam fájt, biztosan el fogom felejteni, de Palestrinát valószínűleg nem.

És az a város valóban gyönyörű volt, ezért készítettünk róla jónéhány fényképet is. A helyiek – mert nem sok turista jár arra – érdeklődve figyelték, ahogy lelkesen pózolunk azokon az utcákon, azon házak és kapuk előtt, amiket ők mindennap látnak és valószínűleg már semmi érdekeset nem találnak bennük.
Viszont ez nem zavart egy cseppet sem, mert tudtam, hogy ezek nem olyan fényképek, mert nem olyan turista vagyok. Én egy egész évig vagyok turista, ami merőben más, mert én például nem azért megyek Rómába, hogy megnézzem a Colosseumot, hanem mert kényelmes cipőre lenne szükségem, és amikor sétálok az utcán, véletlenül ott van egy colosseum is. És ez igazán nagyszerű érzés.

Főleg nekem, mert még olyan tányéradagoló rugós izét sem láttam, ami az elegáns rendezvénytermekben szokott lenni az állófogadásokon.