A nagymama azt mondaná, tartoztam az ördögnek egy úttal, de az esetemben inkább ő jönne nekem egyel. Annak ellenére, hogy tegnap este hagytam szabadon garázdálkodni, ma háromszor váratott fölöslegesen a buszmegállóban.
A purgatóriumi monotonitás keserédes ízével a számban mindig megállapítom, hogy az utak, amiket bejárunk egy nap, a hangyákéhoz hasonlónak tűnhetnek fölülről. Az enyém ma arra a hangyáéra hasonlít, amelyik túl messzire ment és eltévedt és most csak céltalanul járkál fel-alá, és amelyik valószínűleg úgy végzi majd, hogy a szomszédos boly lakói megeszik reggelire.
A parttalan várakozásnak persze oka volt. A Giro d’Italia miatt, – ami örvendetes módon keresztülhaladt Monterotondon – ma a városba vezető utakat lezárták, így a buszok sem közlekedtek. Aztán sikerült elszalasztani azt a percet, amikor a tűző napon izzadó biciklisták elsuhannak mellettünk, pedig az egészben ez lett volna a legjobb. Péter különben abban a percben, mindössze száz méterre az egésztől épp egy mikroszkópba nézett.
Még mindig várakozom, miközben a boly már a csizma orra felé közeledik. De azt a leszakadó egyet ma rózsaszín lufikkal köszöntik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése