KI AKARTAM VÁGNI A ROTHADÓ RÉSZT, DE AZ RÁM MOSOLYGOTT

Tudom, mint a pöttyös könyvek, de négy-öt hónap Olaszországban valamiért elaltatja a szarkazmust. Először azt hittem, itt az emberek nem viccelnek, aztán rájöttem hogy csinálják, csak máshogy. 

A blogot is úgy terveztem, hogy időrendben beszámol majd minden fontosabb eseményről, az útjainkról, a Colosseumról vagy Ravennáról, de közben minden változott. Nincs például itthon internet, viszont idegesítő szomszédok sincsenek. Az időrend pedig már akkor elvesztette jelentőségét, amikor elkezdtük az időnket kizárólag olyan dolgokra fordítani, amik valóban fontosak.

Természetesen – a család megnyugtatásaként közlöm – nem maradnak majd el az úti beszámolók sem és mi is eltöltöttünk már egy-két délelőttöt a Vatikáni Múzeumba vezető sorban, és tudom, a forgalom meg a szemét, mégis szívesebben írok inkább arról, hogyan grilleztünk a teraszon, vagy hogy összefüggést látok abban, hogy az emberek itt sokszor hagyják a fán megrohadni a citromot és hogy a városi faliújság halálozási hírei szerint a helyiek legalább 80 évig élnek. Viszont előre szólok, az index.hu hírein szocializálódott léleknek talán felkavaró lesz az olaszokra irányuló szurkálódó megjegyzések hiánya, de boldog vagyok.

A hűtőben hagyott banánturmix teteje persze itt is megbarnul, de az alma rothadó része néha azért ránk mosolyog.