KÁNTOR NYOMOZ

Valami történt. A szomszédok hallgatnak. Pontosabban egyetlen magánhangzóval, az Á-val lettünk kevesebbek.

Aki járt már nálunk tudja, hogy az Á hang rejtélyes eltűnésénél csak  az életünkben betöltött korábbi szerepe vet fel több kérdést.

Amikor először hallottam a hosszan kitartott, zengő Á-t, azt hittem valami önképzőköri kórusgyakorlat része. Azt ugyanis, hogy nem profi ázókról van szó, rögtön hallani lehetett. A húsz-harminc perces próbákat azonban nem követte semmi, így a bemelegítés megnyugtató gondolata helyett egyre furcsább magyarázatok születtek meg bennem a hangoskodás miértjével kapcsolatban.

Kézenfekvőnek tűnt a különös szexuális szokás, majd az egy nagyon ritka keleti harcmodor formagyakorlata közbeni légzéstechnika gondolata. De mivel sajnos mindkettőt színes fantáziák kísérték és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a hangok nem a felettünk lakó, közel 80 éves nővérek lakásából szűrődnek át (fúj!), elvetettem ezeket is.

Apró nyomozásba kezdtem, aminek célja a szomszédok megismerése volt. A gyanúsítottak a velünk egy szinten lakó középkorú masszőrnő, valamint a fölöttünk lakó Signora Ornelia és Signora Anna voltak. Az idős hölgyek folyamatosan invitáltak, így a kellő információk begyűjtése esetükben nem okozott gondot. Mellékesen jegyzem meg, hogy nagyon megkedveltem őket, ezért rögtön meg is állapítottam, hogy hangjuk túl gyenge és túl nagymamás az Á megfelelő kitartásához. Maradt tehát a masszőrnő, akit nem ismertem, és aki nyilvánvalóan rejtegetett valamit, mert szinte sosem lehetett látni és soha senki nem beszélt róla.

Egy alkalommal pedig – és ekkor vált biztossá, hogy tőle jönnek a hangok – épp az ablaka alatt álltam és a főbérlővel beszélgettem, amikor rázendítettek. Az ablak, mint általában lenni szokott, akkor is nyitva volt, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy csakis abból az ablakból jöhet a hang, hogy abban a szobában történik valami. Valami, amiről persze továbbra sem tudtam, hogy mi lehetett.

Nyilvánvaló volt, hogy Giulio is hallja, de úgy tűnt, ő semmi különöset nem talál a dologban, így én is úgy tettem, mintha nem hallanám és végleg eltemettem magamban a bizarr gondolatokat.

Az Á hang persze továbbra is belehasított néha-néha a reggelekbe, de szép lassan megszoktuk ezt is. A mindennapok részévé vált, ahogy a reggeli kávé és a játék tusolás közben, hogy megpróbáljuk beállítani a víz megfelelő hőmérsékletét és a nyomást, ami folyamatosan ingadozik, amint valaki a másik lakásban megnyitja a csapot, vagy lehúzza a WC-t.

Aztán az Á-k előtti hangos számolás segítségével – mindig számoltak előtte – megtanultam végre az olasz számokat, amiért rettentő hálás vagyok, mert minden nyelvben ezeket jegyzem meg a legnehezebben.

Már el is felejtettem volna az egészet, de egyik este megnéztük a Király beszéde című filmet. A film után pedig felvetődött bennem, hogy a masszőrnő másodállásban talán logopédus vagy beszédtanár, vagy valamelyik családtagjának mutizmusa van.

Kirajzolódott előttem egy az emberek testi-lelki jólétéért küzdő olasz asszony képe, aki arra tette föl életét, hogy épp az olyan apró dolgokban segítsen, amiknek megváltoztatásáért általában mi magunk nem sokat teszünk. Mert persze nyafogunk, hogy fáj a derekunk, meg csomósak az izmaink vagy sután hazakullogunk a félresikerült randevúról, mert a dadogás miatti zavarunkban éppen azzal nem tudtunk beszélni, akivel a legjobban szerettünk volna. De az én masszőrnőm mindebbe nem nyugodott bele. Nem. Éjt nappallá téve gyúrta a csomós izmokat lággyá, dacolva a fájdalmas ínhüvelygyulladással, és a szorongó srác szájából egybefüggő, zengzetes Á-kat csalt ki.

Büszke voltam, hogy egy ilyen nagyszerű teremtés közelségében élek, és ha valamiért fel kellett ugranom a nénikhez, mindig igyekeztem csendben elsurranni az ajtaja előtt, nehogy megzavarjam nemes cselekedetei közben.

Így éltünk mi, itt a Via Nisida 5-ben. A legfelső emeleten lakó Moreiráék, a nénik, Giulio és a családja, a masszőrnő és Péter meg én. De aztán valami megváltozott és az Á-kat nem hallottuk többé. Mondanám, hogy azóta nem süt a nap és a madarak sem csiripelnek, de ez nem lenne igaz.

A kávénak azonban, amit  mostanában főzök nem jó az íze. Talán ez is csak koincidencia és a teóriák helyett ezúttal érdemesebb lenne újra átgondolnom Judit örökérvényű szavait, amivel lerántotta a leplet a titokról, hogy miért olyan finom mindig Iván bácsi kávéja, és amivel egyszerre a tökéletes receptet is ismertette: „Azért, mert Bidu pöcsöl vele.”

És habár a kávéfőzés kudarca, valamint a nyomozás eredménytelensége arra mutat, hogy jobb lenne, ha a konyhai munkálatok közben nem a szomszédokra, az Á-kra, vagy az Á-k hiányára figyelnék, hanem magára a munkára, én mégis azt hiszem, hogy itt valami történt.

Elég csak Giuliora gondolni. De ez már egy másik történet.