A BARNA JÉNAI

Ditta persze rögtön tudta, és ezt küldte ma nekem. A barna Jénai tálra külön felhívta a figyelmemet. Mert szép. 

PIZARRO

Az olasz gyerekek legtöbbje valószínűleg focista szeretne lenni. Ma láttam egy szőke kisfiút, aki a 8-as számmal és Pizarro nevével ellátott mezben sétált. Ez persze nem ritka jelenség, de eszembe jutott, hogy nekem talán még olyan pólóm sem volt, amin a kedvenc zenekarom neve szerepelt volna. Talán éppen ezért mindig érdekelt, mi mozgatja belül azokat, akik tiszteletüket, vagy vágyaikat ily módon fejezik ki. 

Jó, tudom, a kisfiú vágyaiban és ezek kifejezésmódjában semmi elítélendő nincs. Mégis az első dolgom az volt ma, hogy utánanézzek, miért választja valaki példaképének éppen Pizarrot.

Beütöttem a pizarro szót a google keresőbe és lám, a találatok zöme, köztük az elsőket is nem Claudioról szóltak, hanem Francisco Pizarroról, aki az első európai emberek között volt, akik megpillantották a Csendes-óceánt. Nem elhanyagolható továbbá, hogy Peru felfedezésében is nagy szerepet játszott, később kormányzója és főkapitánya, majd Észak-Peru teljhatalmú ura lett. Aztán elkezdtem olvasni korai élettörténetét is, kiderült, hogy törvénytelen gyerek volt, ifjúkorát pedig disznópásztorkodással töltötte. Valószínűleg nem ő volt a legkedvesebb ember a világon, és azt sem tudom, hogy Claudio Pizarro valóban annyira jó focista-e, ahogyan írják, de ha pólót nyomtatnék, lehet hogy inkább Francisco Pizarro képe lenne rajta.

AZ ÚTIKÖNYV

Az egyik útikönyv azt írja, Tivoli a római nyár forrósága elől menekülők kedvelt menedéke. Mi kétszer látogattunk el Tivoliba, de egyik alkalommal sem a forróság elől menekültünk. A legutóbbi utazásunk éppen az eső miatt meghiúsult tengerparti semmittevés helyetti B terv volt.

Az ötlet, hogy Tivolit a Rómából menekülés menedékeként említik, hordoz önmagában némi ellentmondást, főként történelmi szempontból. Tivoli legfőbb erénye ugyanis az, hogy közel van hozzá és egy hegyre épült, éppen ezért több alkalommal is remek bázisnak bizonyult a Rómát támadó ellenséges csapatok számára, aminek következménye az lett, hogy ma már semmit nem találunk benne teljesen épen.

Persze most elgondolkodhatnánk azon, hogy a 18-19. századtól kezdődően milyen mértékben rongálódtak meg az ókori építészeti emlékek az Örök Városban csak a béke időszakaiban. Ebbe azonban nem gondolunk bele, hanem Piranesi metszeteit fogjuk túlzónak nevezni. Hiszen minden művész „izolál és dramatizál”, de ha nem, akkor legalábbis idealizál és ezek a metszetek biztos ilyenek. Mert az hihetetlennek tűnik, hogy a Colosseum ennyivel teljesebb volt kívülről és bizonyára Mussolininek is igaza volt, amikor a hozzá vezető utat négysávos szélességűre növelte, miközben sikerült megtisztítani a Forum Romanum környékét egy-két jelentéktelen romtól is.

Tivoliban tehát – köszönhetően a pápai állam nagylelkűségének is, ami átvállalta a legtöbb ókori műkincs őrzését – olyan sok minden nem maradt. Viszont a dolgok hűlt helye igen és nem kellett kifejezetten élénk fantázia hozzá, hogy elképzeljük azt az egykori gazdagságot, ami például Hadrianus villáját jellemezhette. A gyengébb képzelőerővel megáldottak a Vatikáni Múzeumban gondosan rekonstruált termekben meg is tekinthetik a szobrok nagy részét, hiszen az ókori gyűjteményük főként a palota együttesben talált anyagból áll. Ettől függetlenül Tivolit harmadjára is megnézném, de biztos, hogy legközelebb is a másik könyvet fogjuk magunkkal vinni, név szerint a Panoráma sorozat Itália útikönyvét, amiben a következő módon jellemzik a Villa d’Este szökőkútjainak esti látványát:

„A lombok alatt a nagy szökőkutakon kívül 200 kisebb kút ontja, permetezi az Aniene vizét. Mindenütt víz, vízesés, szökőkút zubog, csobog, szárnyal; sugarak lövellnek a szfinxek emlőiből, az efezoszi Artemisz tucatnyi melléből, sasok csőréből, cseppkövekből, sziklabarlangokból. S mindez csillagos ég alatt, a reflektorok kékes fényében, az alulról tejfehérré és ezüstté varázsolt vizekkel – meseszerű, giccses és mégis felejthetetlen káprázat.”

A ’77-ben szerkesztett könyvet nézegetve gyakran eszembe jut, milyen érzés lehetett a nagyijainknak olvasni azokról az országokról, amikről tudták, valószínűleg sosem jutnak majd el. Azt hiszem ez esetben én is azt akarnám, hogy valaki ilyeneket meséljen egy helyről, hogy ilyennek képzelhessem el. Mert lehet, hogy az író izolál és dramatizál, de ha belegondolok, Olaszország tényleg ilyen. Azt hiszem képtelenség olyan hosszú időt eltölteni itt, hogy ne lássam örökké lenyűgözőnek. 

Persze lehet, hogy néha én is túlzok egy kicsit.

 

KÉK PÖTTYÖS

A mai jutalmunk egy 80-as évekbeli Blaupunkt autósrádió. Úgy képzelem, az ablakon kilógatott fejjel ordítom majd a nagyvilágba, hogy " You're a breath of fresh air to me" és a hajmba belekap a menetszél.

PITIGLIANO

És akkor egy pillanatig elgondolkoztam, élnék-e Pitiglianoban. Ó, igen.

(További képek a háttérről a TOVÁBBI KÉPEK ITT felirat alatt találhatók.)

A FIÚBARBIE LÁBA

Mindig ilyenkor, kettő körül van a legmelegebb. A tűző napon való várakozásánál csak az a rosszabb, hogy a kamionokból és elsuhanó autókból mindig úgy bámulnak rám a férfiak, mintha útszéli prosti lennék. Nyilván nem tudják, hogy a semmi közepén, ahol éppen állok van egy buszmegálló. Én arra a buszra várok, ami igenis meg fog érkezni, csak most késik egy kicsit. Nem baj, közben átértékelődik bennem az előbbi elhibázottnak hitt gondolat, hogy reggel hosszú farmernadrágot vettem föl. 

Emellett még mindig itt van az a Barbie láb, amit hónapok óta figyelek. Most, hogy jobban megnézem, ez egy fiúbarbie, azaz Ken lába. Világosan látszik, nem is tudom, hogy nem vettem észre eddig. A combja vastagabb és a láb lapos talpú cipőhöz formázott. Már teljesen szürke a rárakódott kosztól és kicsit szét is nyílt combnál, felfedve a térd mozgását lehetővé tevő belső szerkezetet. 

Azt hiszem mindig kíváncsi voltam, hogyan működik a Barbie-láb. Azt hiszem mindig kíváncsi voltam a Barbie babák meztelen testére és arra is, hogyan működnek belül. Amikor a húgom kapott egy igazi Barbie-t, nem akartam elhinni, hogy alig különbözik azoktól a hamisítványoktól, amikkel én játszottam kislányként. Hinni akartam, hogy Barbie tökéletesebb, különlegesebb, mint Cindy, Mandy, Tracy vagy bárhogy is hívták a másolatait. 

Tehát ma ott állok egy Isten háta mögötti buszmegállóban és hirtelen megtudok valamit, amit mindig is tudni akartam. Azt mondjuk eddig is sejtettem, hogy a sorsdöntő pillanatok nagyrészt napsütésben következnek be és sosem dörög vagy villámlik, mint a filmekben. Tisztában voltam azzal is, hogy a tudásért az ember a világ végére is elmegy. Azt azonban, hogy a világ vége a zona industriale közepén található, nem gondoltam volna. És ha már ott vagyok, mert én tényleg ott, a világ legvégén, átgondolok egy-két dolgot. Kezdek a gyerekkorommal, a munkával, az emberi küzdelmekkel és amikor eljutok a mindennapi harcokhoz, a játszmákhoz, eszembe jut Dan az olaszóráról. Ma ebéd közben ugyanis azt mondta, az olaszórán harc folyik A Legjobb státusáért. Elmondása szerint persze ő beszél legjobban olaszul (nem vitatom), de ott van még Christophe is, akinek persze könnyebb, mert francia, aztán pedig mindig megcsinálja a házi feladatot. És közöttük folyik ez a harc, hogy kinek megy jobban (nem vettem észre), és ekkor kerülök én a képbe, a „Pet of the teacher”, mert alig mondok valamit az órán, a vége mégis mindig az, hogy ha véletlenül megcsinálok egy feladatot, Antonio áradozni kezd, hogy Ah, brava, Agnese !  Őszintén szólva én ezt sem vettem észre, de végiggondolom, hogy egész gyerekkoromban mindig ez volt az órákon és ezért nem szerettek sokan a gyerekek közül, pedig fogalmam sincs miért van, ahogy azt sem tudtam, hogy képes vagyok ezt nem magyar nyelven is elérni. De ha már így van, - gondolom magamban - legyen így és hirtelen meg akarok tanulni rendesen olaszul. 

Mert ha már itt állok az Isten háta mögött hosszú nadrágban egy fiúbarbie lábát bámulva, legalább azt el tudjam mondani Dannek egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelve, de mindketten beszélünk, hogy látod, Daniel, a legvégén mégis jobban boldogulnak azok, akiknek nem volt igazi Barbie-juk.

Persze nyilván neki sem volt, de lehetett volna.

És biztos, hogy holnap szoknyát veszek föl. 

ROXANA ÉS A MÉHEK

Szegény Mimit összecsipkedték a darazsak. Bezzeg a méheket eltapossák a parkban, ahogy a lehullott akácvirágokkal küzdenek, mint valami eltévedt kis kötöttfogású birkózók. Én is majdnem ráléptem kettőre hazafelé jövet és erről eszembe jutott, mennyire nem könnyű Montiban alkalmas helyet találni a sportoláshoz és hogy milyen vicces volt, ahogy tegnap megpróbáltam beiratkozni a luxus sportcentrumba.

A történet úgy kezdődött, hogy két napig kerestem egy megfelelő méretű rövidnadrágot, hogy elmehessek kondizni vagy futni. Végül a kínai üzletben találtam egyet és rettentő büszke voltam, hogy mindössze 4,80 Euroért sikerült megvennem. A színes halálfejes trikómmal és a hupikék melegítőnadrágommal hét órakor készen álltam, hogy a parkbeli méhek elszántságával megvívjak a taposógéppel, vagy bármivel, ami a 15-20 kilós határértéken belül kínoz. Péter haza is ért hétre, és kisvártatva elindultunk Mentanaba, hogy megkezdjem az olaszországi sportkarrierem.

Ő ilyenkor keddenként focizni szokott a munkatársaival és váltig állítja, az ilyen dolgoktól, mint a sport, az ember jobban érzi magát. Amikor ezt mondja, mindig próbálok hinni neki és legfőképpen próbálok nem gondolni a méhekre a parkban.

Azt, hogy a bérlet nem annyiba fog kerülni, mint az SZTE-s tanárkártyámmal otthon, azt sejtettem, de bíztam benne, hogy Péter itteni fizetéséből talán csak megengedhetünk magunknak egy kondibérletet. Magabiztosan lépkedtem az épület felé vállamon a táskámmal, melyben ott lapult a nehezen megszerzett kínai melegítőnadrág és azon gondolkoztam, hogy fogom elmagyarázni olaszul, mit is szeretnék, ha véletlenül senki nem beszél angolul.

Szerencsém volt, a recepciós nő beszélt és készségesen felajánlotta, hogy segít elintézni, amit szeretnék. Kedvesen megköszöntem és engedtem hogy vezessen.

A hotel – merthogy sporthotelnek hívják magukat – gyönyörű volt. Óriási terek, fényes márványpadló, semmi zsúfoltság, semmi öltözői emberszag, mindenhol üvegfelületek és kényelmesnek tűnő fotelok álltak. Amikor belépéskor megkérdezték a nevemet, naivan azt mondtam, hogy előbb érdeklődnék az árak felől, mert csak a kondigépeket szeretném használni, úgy nagyjából heti egy alkalommal, de megnyugtattak, hogy most csak azért kérdezik a nevemet, hogy beengedhessenek egyáltalán. Nagyon megnyugtató volt és rögtön tudtam, hogy az ár valószínűleg több lesz annál, mint amennyit megspóroltam a melegítőnadrágon.

A recepciós minden terembe elvitt, mindent megmutogatott és elmagyarázta, hol, milyen edzések, gépek vannak, milyen gyakorlatok végezhetők. Megmutatta a három különböző méretű úszómedencét, én pedig elismerően hümmögtem, bólogattam és felváltva ismételgettem, hogy ez remek és hogy milyen szép nagy terem. Aztán átadott a fodros miniruhás, szőkített Roxananak, aki az új vendégek ügyeit intézte és szintén beszélt kicsit angolul. Roxana akkor elismételte, milyen nagyszerű szolgáltatásokat vehetek igénybe a tagságimmal, majd végre elárulta, hogy csupán egy éves bérletük van. Nagy kő esett le a szívemről, ugyanis semmi kitérő magyarázatot nem kellett kitalálnom, végül miért nem fogok bérletet váltani hozzájuk. Ó, – mondtam – nagyon kár, mert én már csak fél évig maradok itt, úgyhogy ha nincs más lehetőség, akkor köszönöm a fáradozását. De akkor azt mondta, megkérdezi a főnökét, hogy van-e bármilyen lehetőség a számomra, mert talán, TALÁN lehetne négy hónapra is. És közben bizalmasan elárulta, hogy még sosem fordult elő ilyen, de megkérdezi, mert hátha és akkor holnap reggel felhív, hogy a főnök mit mondott, hogy engedélyezi-e, hogy én csak négy hónapos tagságot fizessek.

Ha már így állt a dolog, gondoltam belemegyek a játékba és mert még mindig nem hangzott el semmilyen ár, annak ellenére sem, hogy ez volt az első kérdésem, azt mondtam, nagyon köszönöm, az remek lenne. Remek. Megint csak ugyanazt a szót használtam.

És végül, amikor Roxana már minden adatomat felírta egy indigós nyomtatványra és megadtam a telefonszámomat is, – egészen pontosan Péterét, mert a sajátomat nem tudom – elárulta, hogy ő régen nagyon jól beszélt angolul, mert ő román, csak itt Olaszországban nem használja, ezért elfelejtette. Én megnyugtattam, hogy ez teljesen normális dolog. Normális. Ezt a szót használtam, holott ez az egész, a hely és ez a beszélgetés túlment a normalitás minden határán. Szóval csak akkor, mindezek után, mosolyogva, kicsit zavartan, de mégis hanyagul felírta a nyomtatványra a négy hónapnyi tagság árát. Nem mondta ki, nem fordította felém, csak leírta, aztán kitépte az indigózott példányt, megmutatta, hogy hol találom a nevét, betűzte is, R-O-X-A-N-A, elmondta, hogy holnap felhív majd reggel, ha megkérdezte a „superior”-t, – ezt a szót kicsit elharapta, mert tudta, hogy rosszul mondja – majd egy gyors firkantással aláhúzta azt a részt, ahol az árat találom és átnyújtotta a papírt, valamint adott még egy prospektust az edzések időpontjaival és hasonlókkal.

Megköszöntem a segítségét és a várni fogom a hívását formulával zártam le a beszélgetést, majd azzal a magabiztossággal, ahogy besétáltam, elindultam kifelé a sporthotelből, kezemben az indigós papírral, amin a tagság díja volt leírva és aláhúzva, és tudtam, soha de soha többé nem fogok ide visszajönni.

Kifelé jövet elgondolkoztam, hogy ideális befektetés lenne, ha mondjuk porschés pasikkal akarnék ismerkedni, de mivel már fölszedtem egyet a Jazz kocsmában, mindez túlzás lenne a heti egyszeri szobabiciklizésért. Aztán eszembe jutott, nehogy elfelejtsem megmondani Péternek, hogy az ő számát adtam meg, és ha hívni fogja egy Roxana nevű nő, ő engem keres majd, de természetesen ezt elfelejtettem.

Elsétáltam a focipályához, ahol Péter játszott a kollégákkal. Éppen a kapuban volt. Nem vett észre, de úgy döntöttem, nem is zavarom meg, legalább neki jöjjön össze a mai. A bár felé vettem az irányt és vállamon a táskámmal, melyben ott lapult a nehezen megszerzett kínai melegítőnadrág azon gondolkoztam, nekem tökéletesen megfelel a bicikliút is, az egyetlen alkalmas hely Montiban, ahol futni lehet. Kikértem egy sört és becsszó, csak egy pillanatra jutottak eszembe a méhek a parkban.

KÁNTOR NYOMOZ / 3. rész

A képen Petra és a tisztességben megöregedett Mikrobi látható. Nehezen viseli a toszkán forróságot.

PARTI ÁLOM

Mindig van bennem valami ijedtség, ha egy új, régen vágyott dologra végül rászánom magam. A Monte Argentarioban készült képek között megtaláltam azokat a fotókat, melyek a parti ház első berendezési tárgyának megvásárlását dokumentálják.

A vintázs porcelán cukortartó az, a kis csíkos, amit Péter lealkudott könnyedén. Az arcomon a fent említett ijedtség, ami tudja, hogy mostantól a parti ház nem álom többé, hanem távoli lehetőség.

EGY MOSDÓ ANATÓMIÁJA

Van aki a filmekért vagy a szép kocsikért rajong, én a fürdőszobákat is imádom. Ez főként a szállodai vagy éttermi mosdók iránti különös kíváncsiságomban nyilvánul meg, de őszintén tudok lelkesedni bármilyen szép fürdőszobáért, bárhol legyen is.

Megismerkedésünk óta Péter rendületlenül dokumentálja az összes szállodai szoba fürdőjét, ahol megfordul a konferenciák alkalmával, és már kérdeznie sem kell, hogy mit hozzon Svájcból, Dániából, Angliából vagy Németországból, mert egyértelműen a pici, előre csomagolt szappant fogom kérni, amit a többi előre adagolt használati cikk mellett mindig megtalálunk az ilyen helyeken.

Szépen hajtogatott törülközők, egy kisebb, egy nagyobb és egy vastagabb kilépőnek, egyetlen hajmosáshoz porciózott sampon, pici testápoló, pici fogkefe. Mintha Aliz csodaországában lennénk. És mindenre gondosan felírják, hogy sampon, balzsam, fogkefe, testápoló, egyél meg, igyál meg, vagy éppen hogy ne.

Szinte megható ez a gondoskodás, ahogy kiszámolják, miből mennyit használhat egy ember egy nap. Pont annyit adnak belőle, hogy amikor elfogy, eszembe jusson, hogy a kényeztetésnek hamarosan vége, hamarosan kilépek a valóságba, ahol a nagyméretű, gazdaságos kiszerelésű tusfürdők és samponok várnak, ahol magamnak hajtogatom a törülközőt és ha elfogy a kézmosó, magam kell megtöltsem az adagolót.

És Péter ezeket a pici, szappan feliratú illatos szappanokat hozza el nekem mindenhonnan, én pedig őrizgetem őket, mint mások a barátok képeslapjait az idegen városok főtereivel. Ezek talán azok a főterek, ahová sosem fogok eljutni és szinte biztos, hogy olyan szállodák szappanai, ahol sosem fogok megszállni, de akkor is megnyugtató a tudat, hogy vannak helyek, ahol minden körülmény ellenére, mindig minden rendben van.

Minden rendben van veletek? Ezt kérdezte Bandi, amikor ma chatelni kezdtünk és átküldött egy képet, amit a klinika férfi WC-jébe ragasztott ki a minap. Minden rendben, válaszoltam és sajnáltam, hogy máris mennem kell, pedig alig beszélgettünk. Ő azon sajnálkozott, hogy nem tudna ilyen vicceset kitalálni a Brekivel és Dr. Tulppal, de megnyugtattam, hogy a kiragasztás ténye önmagában elegendő, mert én például most indulok a mosdóba, de ott biztos nem ilyen látvány fog fogadni.

Aztán el is indultam a mosdóba és még tényleg a Breki körül jártak a gondolataim, pár pillanatig pedig a Rembrandt kép is eszembe jutott, de aztán már csak a mosdóba jutás körülményei foglalkoztattak és az, mi fog várni a monterotondoi centro commerciale női WC-jében. Mert nagyképűség nélkül állíthatom, én már tényleg mindent láttam, ami csak előfordulhat az ilyen WC-kben, de amit ma láttam, olyat még soha eddig.

Azt hiszem életem legpazarabb mosdójával találkoztam össze a Panorama bevásárlóközpont második emeletén. A fülkébe lépve ugyanis egy egybefüggő hatalmas ablakon keresztül csodás kilátás nyílt a környező hegyekre és utakra, és elég magasan ahhoz, hogy avatatlan szemek véletlenül se zavarhassanak meg. Rögtön tudtam, hogy az épület tervezője osztozik a mosdók iránti lelkesedésemben, és hogy az egész bevásárlóközpont eköré a kilátás köré épült, s az sem véletlen, hogy a Panorama nevet adták neki. Egy pillanatig még eszembe jutott a boncasztalon kiterített Breki meg a Big Bird, aztán már csak a kilátás volt, meg a krómozott kézszárító, ami olyan fényes volt, hogy tükör helyett használhattam. És amíg a meleg levegő és a színes UV fény szárította és fertőtlenítette a kezem, megpróbáltam szavakba önteni azt a bizarr elégedettséget, amit ez a mosdó váltott ki belőlem, de valamiért folyton csak Isidore Ducasse elhasznált gondolatai jártak a fejemben: „Szép (...), mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”

ELŐSZÖR VÖRÖS

Tamásnak lehet igaza, Róma az a hely, ahol bármi megtörténhet, akár igazi hírességekkel találkozhat az ember. Én személyesen még senkivel, de a lehetőség szele ott fújdogál a levegőben.

Persze a szelek furcsák is lehetnek. Szombaton például a tenger felől jött, hűsítő volt, és sós. Éppen elég hűsítő ahhoz, hogy megfeledkezzünk a naptejről. 

A hazafelé vezető úton két olasz és egy kínai kutatóval a társaságunkban egy taiwani rapper ódáját hallgattuk a nunchaku helyes használatáról mandarin nyelven. A Hold teljes volt aznap, először vörös, majd világító, fehér.

Ahogy mi is, amikor este fokozatosan levetkőztünk.

Én kicsit örültem, mert még sosem égtem le életemben és abban is biztos voltam, hogy itt tényleg bármi megtörténhet.

Ó ÉN KEDVES APUKÁM

" mi piace, é bello bello "

A TENGER, A TIGRIS, A SEJTEK ÉS A REPÜLŐ - A VISELKEDÉS SZABÁLYAI

Van összefüggés a tigris, a sejtek, a repülő és a viselkedés szabályai között és mindez azt is meghatározhatja, hogy mikor jutunk el végül a tengerhez.

Például ha a vírusirtó program minden megszokott beállítást ignorál, megtanulok boldogulni az újakkal. Persze előfordulhat az is, hogy hirtelen semmivel nem boldogulok, viszont találok az asztalon egy képet a tigrisről, aki éppen a nyúl hátára ugrik és a répák meg szétrepülnek. Ezen sokat nevetek és felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is lehet üzenni egy ilyen képpel, de a válasz persze egyértelműen az emberi viselkedéssel van összefüggésben, ez esetben pedig épp azzal, hogy ADHD-s gyerekek már Milne korában is léteztek. 

De vehetünk példának egy repülőutat is. (A Wizzair szolgáltatását kell választanunk, hogy a négy órás várakozás okozta stresszel tökéletes hátteret teremtsünk a megfigyeléseknek.) A megfelelően elemezhető repülési viselkedés kialakulásához persze hozzájárulnak a különböző várakozási szokások, ezért ezekről sem feledkezhetünk meg.

Vannak, akik félhangosan méltatlankodnak közben pedig folyamatosan tekintgetnek körbe, néha megszólítanak másokat, hátha partnert találnak a nyafogáshoz. Vannak a csöndben, fülhallgatóval alvást színlelők, ők valószínűleg a komoly beszélgetőpartner típust szeretnék elkerülni. Az óriási családdal és/vagy egész haveri kísérettel érkező nagycsaládot azonban ők sem tudják kikerülni, így a check in-ablakok előtti teremben keringőző hangos, üres kengurut viselő anyuka látványa mindannyiunk számára örök ajándék lesz. Így már Milne tigrise sem tűnik olyan távolinak, de legalábbis semmi vicceset nem találok már benne.

A magam részéről én az újságolvasós, közben gyakran a faliórára pillantós, táskáját többször átkutatós típust testesítem meg. Tapasztalataim szerint ez a hármasság képes a legjobb védelmet nyújtani a megpróbáltatások ellen. Az újságolvasás távolságot teremt – ritkán zavarunk meg olvasó embert – miközben az óra figyelésével azt sugárzom, igen, engem is zavar a fennálló helyzet, amivel nem hagyok támadási felületet a méltatlankodónak, aki esetleg belőlem akar erőt meríteni, vagy a saját oldalára állítani. Ha mégis közeledni próbálna, akkor pedig ott van a pakolászás, ami közben szintén nem zavarnak meg, mert nem illik mások csomagjába belelesni.

Ha mindezt túléltem, még mindig vannak helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. A mosdókban például bármi megtörténhet, a mosdótól visszavezető úton pedig összefuthatok a feltűnősködő férfival, akiről tudom, hogy az utazás végéig úgyis meg fog szólítani, mert folyamatosan ott sündörög és vigyorog valahol a közelben. Aztán amikor tényleg megszólít, már fönt a gépen, a repülőút vége felé, ez lesz a legkisebb problémám. És igen, inkább kölcsönadom a retro autós magazinomat, merthogy már elolvastam, és legalább beszélgetni nem kell vele.

Különben pedig semmi furcsa nincs abban, hogy egy férfi kölcsönkéri az autós magazint, főleg, hogy itt van egy másik újság is, ami persze olyan nagy, hogy nem tudom rendesen lapozni, csak ha törzsből kihajolok a folyosóra, mert az előttem ülő apuka a székével már teljesen az ölembe dőlt. Persze ezt is megértem, engem is idegesít kicsit a lánya, aki fülében a fülhallgatóval hangosan énekel, de szerintem nem tudok elég távol húzódni ahhoz, hogy ne halljam, ezért én nem is próbálkozom. Később már mindegy is lenne, mert két irányból is sírni kezd egy-egy gyerek, ami szintén érthető, mert legszívesebben én is ordítanék. Aztán valami mégis visszatart és nem kínálom meg rágógumival az ereszkedés miatti nyomáskülönbségtől fülét fájlaló kislányt. Félek, ezzel azt jelezném az anyukája felé, hogy zavar a panaszkodás, és különben is, a gyerekek nem szeretik a sötétkék Orbit rágót. Ezért inkább csak ülök és próbálok viselkedni.

Vagy mint általában, mondjuk azt, hogy várakozom. Várakozás közben pedig semmin nem szabad meglepődni, mert ha néhány – amúgy állandó körülmények között nevelt – sejt sem képes a várt ütemben növekedni, mit várhatok egy repülőgépen. És ha a sejtek éppen túl gyorsan nőnek, megeshet, hogy vasárnap nem egy órát kell dolgozni rajtuk, hanem ötöt. Így történhet meg az, hogy a nem megfelelő viselkedés igenis megakadályozhatja, hogy időben eljussunk a tengerpartra. Azt viszont soha nem tudja megakadályozni, hogy ha már ott vagyunk, jól is érezzük magunkat. Mert van úgy, hogy minden körülmény arra játszik, hogy semmi ne jöjjön össze, a vége mégis az lesz, hogy ott ülünk Péterrel a tengerparton és nézzük a horizontot.

Ezért jobb is, ha mindig várakozom tovább. Vagy mint akkor, hallgatom a mellettem ülő idős apukát, aki először repül életében és ezért minden részletre megjegyzést tesz és kényszeresen viccelődik, amin a lánya, aki már felnőtt nő, kényszeresen nevet. Néha megsimogatják az előttük ülő idős anyuka haját, aki kicsit rosszul érzi magát – szintén először utazik repülővel – de valószínűleg a lánynak köszönhetően az ablak mellett talált helyet ő is, hogy lássa az emelkedést és az ereszkedést, vagy a felhőket és a holdat, amit én is mindig nézni szoktam. Vagy a fényeket, a pici autókat, a tengert, a horizontot és akkor a viccelődő bácsi végül megállapítja, hogy valóban, ennél szebbet talán sosem látott életében és mindenki csöndben marad egy pillanatra. És mindenki tudja, hogy ebbe a csöndbe nem szabad belebeszélni, vagy énekelni, vagy hajolni a székkel.

OTTHON

Örülök, hogy hazaértem, pedig jó volt otthon is.

Dávid persze büszkén meséli a játszótéren, hogy neki három otthona van, merthogy három különböző helyen aludt már életében, de ha elmúltunk ötévesek, kicsit összekuszálódnak a dolgok. Kezdődik minden azzal, hogy nem is tudok rendesen aludni. Aztán a szokásos napirend is borul, pedig akinek gyenge a gyomra, az igazán tudja, mennyire fontosak a szokások, hogy mindig ugyanakkor ugyanazt. Most mégis inkább találkozom azokkal, akiket nem láttam fél éve, a rutin meg felejtődik, egészen addig, míg azon kapom magam, hogy igenis vannak szokások, de ezek a régiek. És nézem a kedves, ismerős arcokat és hallgatom a történeteket és először nevetek sokat, de a történetekben a szavak egyszer csak megváltoznak. Olyanok lesznek, mint a szennyes edények, amiket belepakolunk a mosogatóba, majd vizet engedünk rájuk. Az edények pedig elkezdenek tehetetlenül lebegni, félig telve vízzel és néha tompán egymásnak ütődnek. Én meg nézem tovább az arcokat és az elhangzott szavak közben épp ilyen tehetetlenül úsznak bennem, félig telve jelentéssel, semmihez sem kapcsolódva, megfosztva minden súlytól. Mert mindenki ugyanazt a történetet meséli, ugyanazokat a szavakat. És ha már minden ideiglenes, új szívet és gyomrot kívánok a régiek helyett, könnyebbet és erősebbet. Mert négy hónapba került, hogy ne érezzem őket, és négy nap elég volt, hogy megteljenek újra.

Én pedig akkor azt gondoltam, azon a negyedik napon, hogy nem akarok mást, mint aludni, aludni egészen addig, amíg azok a szavak megállnak bennem, benn a szívben és a gyomorban. És azt, hogy ha már ott vannak, többé ne is mozduljanak meg.

Mert nekem két otthonom is van, de otthon nem tudok aludni.

KÁNTOR NYOMOZ / 2. rész

A Süsü néven elhíresült sárkány feltételezett búvóhelye: Lépcső utca 6. Palestrina, Olaszország

TURISTA EGY ÉVRE

Az egész úgy kezdődött, hogy hónapok óta keresek egy megfelelő cipőt. 

Közben a tavaszból nyár lett, a cipőből szandál, a küldetés azonban nem változott azóta sem. Az alkalmi cipőm, amit akkor hordok, ha a csizmához túl meleg, a vietnámi papucshoz viszont hűvös van, az egyik legkényelmetlenebb cipő, amit el lehet képzelni, de rendkívül elegánsan kopog városnéző túra közben.

Szombaton elhatároztuk, hogy pontot teszünk az ügy végére és veszünk egy cipőt, ami olyan tehénből készült, amelyik nem akar feltétlenül bosszút állni az elszenvedett sérelmekért. Mivel Monterotondoban alig van cipőbolt, Rómában kezdtünk neki a keresgélésnek. Persze az alkalmi cipőmet vettem fel, de hogy miért tettem ezt magammal, azt most sem tudnám egészen pontosan megmondani.

Ellenben itt jegyezném meg, hogy átértékelve korábbi kijelentéseimet, Rómát kezdem olyannak látni, amilyennek akkor képzeltem, amikor csak filmeken és képeken láttam még. Tikkasztó hőséggel, lelassult turistákkal és a szűk utcák közé szorult aranyszínű fénnyel.  

E felfedezés fölött érzett örömömet szombaton is csak az a tény tudta feledtetni némileg, hogy minderre satuba szorított lábbal kellett rájönnöm.

Ennek ellenére – és eltekintve attól is, hogy a cipőt ez alkalommal sem találtam meg – ideálisabb cipővásárlást nehéz lett volna elképzelni. Mert habár fellengzősen hangzik, mégis az én számból hangzott el a mondat, hogy ne menjünk a Victor Emmanuell emlékmű környékére, mert azon a részen nem lehet haladni a sok turistától, viszont a Pantheonnál tehetnénk egy kitérőt, mert az annyira szép, és még akkor is, ha a macskaköves utak miatt még jobban töri a lábam a cipő, feltétlenül meg szeretném nézni, legalább kívülről, mert Gabó azt mondta, hogy tényleg nincs befedve az a lyuk a tetején, és alatta a padlón van valami megoldás a beeső víz elvezetésére, mert direkt megnézte, ha már megkértem, hogy nézze meg, mert én nem látom sajnos, mert szemüveg kellene, és ezért általában Péter szemüvegét kérem el, ha például a mennyezetfreskókat nézzük, mert olyan távolságba egyáltalán nem látok tisztán, viszont nagyon érdekelnek a részletek, amiket elképesztően pontosan látok Péter szemüvegével, pedig van valami cilinder is rajta, ami nem illik az én szememhez, de már megszoktam, ezért nem zavar, és ezért, ha valahová elmegyünk, ahol messzire, vagy magasba kell nézni, mint az idős házaspárok vesszük le egymásról az egyetlen szemüveget és úgy nézünk felfelé, de ezt a Pantheonnál nem tettük meg, talán azért, mert nem volt nálunk a szemüveg, így megkértem Gabót, hogy nézze meg ő a lyukat, aki meg is nézte és biztosított, hogy valóban az egy lyuk, és a könyv szerint, mert azóta utánaolvastunk, csodálatos, ha esőben látjuk, mert a cseppek oszlopot alkotnak a felülről beáramló fényben, és ajánlották, hogy nézzük meg esőben, és feltétlenül meg is nézem egyszer, most viszont új mondatot kezdek, mert Krasznahorkai Lászlónak még nem küldtem el a blog címét, viszont anya, aki magyart tanít olvassa.

És akkor az történt, hogy a Pantheont valóban megnéztük, de csak kívülről, mert ott is rengetegen voltak. Amikor pedig biztossá vált, hogy a cipőt aznap sem fogjuk megtalálni, elhatároztuk, hogy elmegyünk Palestrinába és szétnézünk ott is. Ugyan felvetődött, hogy sajgó lábbal nem kellene mennünk, úgy döntöttem, nem fogok holmi cipő vagy láb miatt hazakullogni. Meg fogjuk nézni Palestrinát, mert azt, hogy akkor a lábam fájt, biztosan el fogom felejteni, de Palestrinát valószínűleg nem.

És az a város valóban gyönyörű volt, ezért készítettünk róla jónéhány fényképet is. A helyiek – mert nem sok turista jár arra – érdeklődve figyelték, ahogy lelkesen pózolunk azokon az utcákon, azon házak és kapuk előtt, amiket ők mindennap látnak és valószínűleg már semmi érdekeset nem találnak bennük.
Viszont ez nem zavart egy cseppet sem, mert tudtam, hogy ezek nem olyan fényképek, mert nem olyan turista vagyok. Én egy egész évig vagyok turista, ami merőben más, mert én például nem azért megyek Rómába, hogy megnézzem a Colosseumot, hanem mert kényelmes cipőre lenne szükségem, és amikor sétálok az utcán, véletlenül ott van egy colosseum is. És ez igazán nagyszerű érzés.

Főleg nekem, mert még olyan tányéradagoló rugós izét sem láttam, ami az elegáns rendezvénytermekben szokott lenni az állófogadásokon.

A képek többek között arról árulkodnak, hogy a lábam szenved a cipőben, miközben Péter bárhol képes belemerülni az olvasásba, mert neki kényelmes cipője van és ilyen a természete. A lépcsőt megmászva a kidagadt erű láb fájdalma már az arcomon tükröződik, Palestrina pedig remek hely.

RABLÓHÚS

Számos fontos feladat mellett, amit olaszországi tartózkodásunk alatt ellátok, az ébresztésfelelősi pozíciót is én töltöm be. Egyáltalán nem vagyok büszke rá, de ebben talán még a kávéfőzésnél is ügyetlenebb vagyok.

Ma például időben fölébredtem, ami félsiker – nagyrészt már ezen elbukik a projekt – és elkezdtem készülődni a fürdőszobában, hogy mire végrehajtom a feladat második, fő részét, azaz felébresztem Pétert, én már indulásra készen álljak. Ma olaszóra volt, ilyenkor együtt indulunk és a fürdőszobai osztozkodás tovább lassítja nálam a folyamatokat, ezért ezeken a napokon hamarabb kelek.

Túl voltam tehát a dolog kritikusabb részén. Frissen mosott hajjal kisminkelve álltam a hálószobaajtóban, majd a hosszú napokat követő reggelek ébresztési protokollja szerint nekikezdtem a hátmasszírozásnak. Ez olyan jól sikerült, hogy mindketten édesded álomba merültünk, és míg én egy Vera nevű macskáról álmodtam, az olaszórán Péter házi feladatként megírt Rablóhús-receptjét elemezték, mert olyan klassz lett.

A történethez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben – talán a feladatok jellege miatt – az olaszcsoport résztvevői rendszeresen nem készítették el a házi feladatukat. Ez alól sajnos sem Péter, sem én nem voltunk kivételek. A tanárunk, Antonio ezzel kapcsolatos felháborodását a múlt héten adta tudtunkra egy jól felépített beszédben, aminek záróakkordja a „Guys, don’t waste your money! Don’t waste your time!”  mondatok voltak, végleg összezúzva mindnyájunkban a reményt, hogy megtanulhatunk olaszul anélkül, hogy foglalkoznánk vele.

Péter ezért tegnap el is készítette a feladatot, ám Ági – aki az orvosi egyetem helyett annak idején is inkább a képzőművészetet választotta, mert úgy érezte, így többet tehet az emberekért – ezúttal sem csinálta meg. Este még hanyagul elejtett egy mondatot arról, hogy idétlen feladatokat elvből nem fog megcsinálni és hogy elvből nem reagál egy ilyen fenyegető hangvételű megnyilvánulásra, de igazából csak azért nem csinált leckét, mert elfelejtette, hogy az órát csütörtökről szerdára tették át egy előadás miatt. És igazából nagyon is bántotta, hogy valószínűleg ő az egyetlen, aki egy ilyen beszéd után nem csinált feladatot és komolyan félt, hogy a tanár –  a „szerintem kicsit szociopata fickó” – ezután majd nem fogja szeretni, pedig korábban az egész csoport előtt azt mondta, hogy Agnese nagyon okos, pedig a csoportban mindenféle menő kutatók vannak, menő országokból, de legalább olyanok, akiknek van matekérettségijük, és a csoportban ott van Péter is. És habár Agnese tudta, hogy neki is simán lehetne matekérettségije, csak mivel nem volt kötelező, inkább népművészetből érettségizett, mert tudta azt is, hogy életében soha de soha nem lesz szüksége a matekérettségire, mégis örült, hogy Antonio éppen őt tartja okosnak.

Így történt tehát, hogy miközben nem tettem eleget ébresztésfelelősi feladataimnak, elvesztettem olaszórai státuszomat is. Közben persze Péter sem élvezhette a jól megérdemelt sikert és mivel az olaszórai teljesítményünk kapcsán komoly ál-versengés alakult ki közöttünk, most térdemet csapkodva mondhatnám, hogy muhaha, de ez egyáltalán nem vicces.

A sors fintora, hogy altatásban mindig tehetséges voltam. Elég csak elolvasni például ezt a bejegyzést.