Az egyik útikönyv azt írja, Tivoli a római nyár forrósága elől menekülők kedvelt menedéke. Mi kétszer látogattunk el Tivoliba, de egyik alkalommal sem a forróság elől menekültünk. A legutóbbi utazásunk éppen az eső miatt meghiúsult tengerparti semmittevés helyetti B terv volt.
Az ötlet, hogy Tivolit a Rómából menekülés menedékeként említik, hordoz önmagában némi ellentmondást, főként történelmi szempontból. Tivoli legfőbb erénye ugyanis az, hogy közel van hozzá és egy hegyre épült, éppen ezért több alkalommal is remek bázisnak bizonyult a Rómát támadó ellenséges csapatok számára, aminek következménye az lett, hogy ma már semmit nem találunk benne teljesen épen.
Persze most elgondolkodhatnánk azon, hogy a 18-19. századtól kezdődően milyen mértékben rongálódtak meg az ókori építészeti emlékek az Örök Városban csak a béke időszakaiban. Ebbe azonban nem gondolunk bele, hanem Piranesi metszeteit fogjuk túlzónak nevezni. Hiszen minden művész „izolál és dramatizál”, de ha nem, akkor legalábbis idealizál és ezek a metszetek biztos ilyenek. Mert az hihetetlennek tűnik, hogy a Colosseum ennyivel teljesebb volt kívülről és bizonyára Mussolininek is igaza volt, amikor a hozzá vezető utat négysávos szélességűre növelte, miközben sikerült megtisztítani a Forum Romanum környékét egy-két jelentéktelen romtól is.
Tivoliban tehát – köszönhetően a pápai állam nagylelkűségének is, ami átvállalta a legtöbb ókori műkincs őrzését – olyan sok minden nem maradt. Viszont a dolgok hűlt helye igen és nem kellett kifejezetten élénk fantázia hozzá, hogy elképzeljük azt az egykori gazdagságot, ami például Hadrianus villáját jellemezhette. A gyengébb képzelőerővel megáldottak a Vatikáni Múzeumban gondosan rekonstruált termekben meg is tekinthetik a szobrok nagy részét, hiszen az ókori gyűjteményük főként a palota együttesben talált anyagból áll. Ettől függetlenül Tivolit harmadjára is megnézném, de biztos, hogy legközelebb is a másik könyvet fogjuk magunkkal vinni, név szerint a Panoráma sorozat Itália útikönyvét, amiben a következő módon jellemzik a Villa d’Este szökőkútjainak esti látványát:
„A lombok alatt a nagy szökőkutakon kívül 200 kisebb kút ontja, permetezi az Aniene vizét. Mindenütt víz, vízesés, szökőkút zubog, csobog, szárnyal; sugarak lövellnek a szfinxek emlőiből, az efezoszi Artemisz tucatnyi melléből, sasok csőréből, cseppkövekből, sziklabarlangokból. S mindez csillagos ég alatt, a reflektorok kékes fényében, az alulról tejfehérré és ezüstté varázsolt vizekkel – meseszerű, giccses és mégis felejthetetlen káprázat.”
A ’77-ben szerkesztett könyvet nézegetve gyakran eszembe jut, milyen érzés lehetett a nagyijainknak olvasni azokról az országokról, amikről tudták, valószínűleg sosem jutnak majd el. Azt hiszem ez esetben én is azt akarnám, hogy valaki ilyeneket meséljen egy helyről, hogy ilyennek képzelhessem el. Mert lehet, hogy az író izolál és dramatizál, de ha belegondolok, Olaszország tényleg ilyen. Azt hiszem képtelenség olyan hosszú időt eltölteni itt, hogy ne lássam örökké lenyűgözőnek.
Persze lehet, hogy néha én is túlzok egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése