Mindig ilyenkor, kettő körül van a legmelegebb. A tűző napon való várakozásánál csak az a rosszabb, hogy a kamionokból és elsuhanó autókból mindig úgy bámulnak rám a férfiak, mintha útszéli prosti lennék. Nyilván nem tudják, hogy a semmi közepén, ahol éppen állok van egy buszmegálló. Én arra a buszra várok, ami igenis meg fog érkezni, csak most késik egy kicsit. Nem baj, közben átértékelődik bennem az előbbi elhibázottnak hitt gondolat, hogy reggel hosszú farmernadrágot vettem föl.
Emellett még mindig itt van az a Barbie láb, amit hónapok óta figyelek. Most, hogy jobban megnézem, ez egy fiúbarbie, azaz Ken lába. Világosan látszik, nem is tudom, hogy nem vettem észre eddig. A combja vastagabb és a láb lapos talpú cipőhöz formázott. Már teljesen szürke a rárakódott kosztól és kicsit szét is nyílt combnál, felfedve a térd mozgását lehetővé tevő belső szerkezetet.
Azt hiszem mindig kíváncsi voltam, hogyan működik a Barbie-láb. Azt hiszem mindig kíváncsi voltam a Barbie babák meztelen testére és arra is, hogyan működnek belül. Amikor a húgom kapott egy igazi Barbie-t, nem akartam elhinni, hogy alig különbözik azoktól a hamisítványoktól, amikkel én játszottam kislányként. Hinni akartam, hogy Barbie tökéletesebb, különlegesebb, mint Cindy, Mandy, Tracy vagy bárhogy is hívták a másolatait.
Tehát ma ott állok egy Isten háta mögötti buszmegállóban és hirtelen megtudok valamit, amit mindig is tudni akartam. Azt mondjuk eddig is sejtettem, hogy a sorsdöntő pillanatok nagyrészt napsütésben következnek be és sosem dörög vagy villámlik, mint a filmekben. Tisztában voltam azzal is, hogy a tudásért az ember a világ végére is elmegy. Azt azonban, hogy a világ vége a zona industriale közepén található, nem gondoltam volna. És ha már ott vagyok, mert én tényleg ott, a világ legvégén, átgondolok egy-két dolgot. Kezdek a gyerekkorommal, a munkával, az emberi küzdelmekkel és amikor eljutok a mindennapi harcokhoz, a játszmákhoz, eszembe jut Dan az olaszóráról. Ma ebéd közben ugyanis azt mondta, az olaszórán harc folyik A Legjobb státusáért. Elmondása szerint persze ő beszél legjobban olaszul (nem vitatom), de ott van még Christophe is, akinek persze könnyebb, mert francia, aztán pedig mindig megcsinálja a házi feladatot. És közöttük folyik ez a harc, hogy kinek megy jobban (nem vettem észre), és ekkor kerülök én a képbe, a „Pet of the teacher”, mert alig mondok valamit az órán, a vége mégis mindig az, hogy ha véletlenül megcsinálok egy feladatot, Antonio áradozni kezd, hogy Ah, brava, Agnese ! Őszintén szólva én ezt sem vettem észre, de végiggondolom, hogy egész gyerekkoromban mindig ez volt az órákon és ezért nem szerettek sokan a gyerekek közül, pedig fogalmam sincs miért van, ahogy azt sem tudtam, hogy képes vagyok ezt nem magyar nyelven is elérni. De ha már így van, - gondolom magamban - legyen így és hirtelen meg akarok tanulni rendesen olaszul.
Mert ha már itt állok az Isten háta mögött hosszú nadrágban egy fiúbarbie lábát bámulva, legalább azt el tudjam mondani Dannek egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelve, de mindketten beszélünk, hogy látod, Daniel, a legvégén mégis jobban boldogulnak azok, akiknek nem volt igazi Barbie-juk.
Persze nyilván neki sem volt, de lehetett volna.
És biztos, hogy holnap szoknyát veszek föl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése