OTTHON

Örülök, hogy hazaértem, pedig jó volt otthon is.

Dávid persze büszkén meséli a játszótéren, hogy neki három otthona van, merthogy három különböző helyen aludt már életében, de ha elmúltunk ötévesek, kicsit összekuszálódnak a dolgok. Kezdődik minden azzal, hogy nem is tudok rendesen aludni. Aztán a szokásos napirend is borul, pedig akinek gyenge a gyomra, az igazán tudja, mennyire fontosak a szokások, hogy mindig ugyanakkor ugyanazt. Most mégis inkább találkozom azokkal, akiket nem láttam fél éve, a rutin meg felejtődik, egészen addig, míg azon kapom magam, hogy igenis vannak szokások, de ezek a régiek. És nézem a kedves, ismerős arcokat és hallgatom a történeteket és először nevetek sokat, de a történetekben a szavak egyszer csak megváltoznak. Olyanok lesznek, mint a szennyes edények, amiket belepakolunk a mosogatóba, majd vizet engedünk rájuk. Az edények pedig elkezdenek tehetetlenül lebegni, félig telve vízzel és néha tompán egymásnak ütődnek. Én meg nézem tovább az arcokat és az elhangzott szavak közben épp ilyen tehetetlenül úsznak bennem, félig telve jelentéssel, semmihez sem kapcsolódva, megfosztva minden súlytól. Mert mindenki ugyanazt a történetet meséli, ugyanazokat a szavakat. És ha már minden ideiglenes, új szívet és gyomrot kívánok a régiek helyett, könnyebbet és erősebbet. Mert négy hónapba került, hogy ne érezzem őket, és négy nap elég volt, hogy megteljenek újra.

Én pedig akkor azt gondoltam, azon a negyedik napon, hogy nem akarok mást, mint aludni, aludni egészen addig, amíg azok a szavak megállnak bennem, benn a szívben és a gyomorban. És azt, hogy ha már ott vannak, többé ne is mozduljanak meg.

Mert nekem két otthonom is van, de otthon nem tudok aludni.