ROXANA ÉS A MÉHEK

Szegény Mimit összecsipkedték a darazsak. Bezzeg a méheket eltapossák a parkban, ahogy a lehullott akácvirágokkal küzdenek, mint valami eltévedt kis kötöttfogású birkózók. Én is majdnem ráléptem kettőre hazafelé jövet és erről eszembe jutott, mennyire nem könnyű Montiban alkalmas helyet találni a sportoláshoz és hogy milyen vicces volt, ahogy tegnap megpróbáltam beiratkozni a luxus sportcentrumba.

A történet úgy kezdődött, hogy két napig kerestem egy megfelelő méretű rövidnadrágot, hogy elmehessek kondizni vagy futni. Végül a kínai üzletben találtam egyet és rettentő büszke voltam, hogy mindössze 4,80 Euroért sikerült megvennem. A színes halálfejes trikómmal és a hupikék melegítőnadrágommal hét órakor készen álltam, hogy a parkbeli méhek elszántságával megvívjak a taposógéppel, vagy bármivel, ami a 15-20 kilós határértéken belül kínoz. Péter haza is ért hétre, és kisvártatva elindultunk Mentanaba, hogy megkezdjem az olaszországi sportkarrierem.

Ő ilyenkor keddenként focizni szokott a munkatársaival és váltig állítja, az ilyen dolgoktól, mint a sport, az ember jobban érzi magát. Amikor ezt mondja, mindig próbálok hinni neki és legfőképpen próbálok nem gondolni a méhekre a parkban.

Azt, hogy a bérlet nem annyiba fog kerülni, mint az SZTE-s tanárkártyámmal otthon, azt sejtettem, de bíztam benne, hogy Péter itteni fizetéséből talán csak megengedhetünk magunknak egy kondibérletet. Magabiztosan lépkedtem az épület felé vállamon a táskámmal, melyben ott lapult a nehezen megszerzett kínai melegítőnadrág és azon gondolkoztam, hogy fogom elmagyarázni olaszul, mit is szeretnék, ha véletlenül senki nem beszél angolul.

Szerencsém volt, a recepciós nő beszélt és készségesen felajánlotta, hogy segít elintézni, amit szeretnék. Kedvesen megköszöntem és engedtem hogy vezessen.

A hotel – merthogy sporthotelnek hívják magukat – gyönyörű volt. Óriási terek, fényes márványpadló, semmi zsúfoltság, semmi öltözői emberszag, mindenhol üvegfelületek és kényelmesnek tűnő fotelok álltak. Amikor belépéskor megkérdezték a nevemet, naivan azt mondtam, hogy előbb érdeklődnék az árak felől, mert csak a kondigépeket szeretném használni, úgy nagyjából heti egy alkalommal, de megnyugtattak, hogy most csak azért kérdezik a nevemet, hogy beengedhessenek egyáltalán. Nagyon megnyugtató volt és rögtön tudtam, hogy az ár valószínűleg több lesz annál, mint amennyit megspóroltam a melegítőnadrágon.

A recepciós minden terembe elvitt, mindent megmutogatott és elmagyarázta, hol, milyen edzések, gépek vannak, milyen gyakorlatok végezhetők. Megmutatta a három különböző méretű úszómedencét, én pedig elismerően hümmögtem, bólogattam és felváltva ismételgettem, hogy ez remek és hogy milyen szép nagy terem. Aztán átadott a fodros miniruhás, szőkített Roxananak, aki az új vendégek ügyeit intézte és szintén beszélt kicsit angolul. Roxana akkor elismételte, milyen nagyszerű szolgáltatásokat vehetek igénybe a tagságimmal, majd végre elárulta, hogy csupán egy éves bérletük van. Nagy kő esett le a szívemről, ugyanis semmi kitérő magyarázatot nem kellett kitalálnom, végül miért nem fogok bérletet váltani hozzájuk. Ó, – mondtam – nagyon kár, mert én már csak fél évig maradok itt, úgyhogy ha nincs más lehetőség, akkor köszönöm a fáradozását. De akkor azt mondta, megkérdezi a főnökét, hogy van-e bármilyen lehetőség a számomra, mert talán, TALÁN lehetne négy hónapra is. És közben bizalmasan elárulta, hogy még sosem fordult elő ilyen, de megkérdezi, mert hátha és akkor holnap reggel felhív, hogy a főnök mit mondott, hogy engedélyezi-e, hogy én csak négy hónapos tagságot fizessek.

Ha már így állt a dolog, gondoltam belemegyek a játékba és mert még mindig nem hangzott el semmilyen ár, annak ellenére sem, hogy ez volt az első kérdésem, azt mondtam, nagyon köszönöm, az remek lenne. Remek. Megint csak ugyanazt a szót használtam.

És végül, amikor Roxana már minden adatomat felírta egy indigós nyomtatványra és megadtam a telefonszámomat is, – egészen pontosan Péterét, mert a sajátomat nem tudom – elárulta, hogy ő régen nagyon jól beszélt angolul, mert ő román, csak itt Olaszországban nem használja, ezért elfelejtette. Én megnyugtattam, hogy ez teljesen normális dolog. Normális. Ezt a szót használtam, holott ez az egész, a hely és ez a beszélgetés túlment a normalitás minden határán. Szóval csak akkor, mindezek után, mosolyogva, kicsit zavartan, de mégis hanyagul felírta a nyomtatványra a négy hónapnyi tagság árát. Nem mondta ki, nem fordította felém, csak leírta, aztán kitépte az indigózott példányt, megmutatta, hogy hol találom a nevét, betűzte is, R-O-X-A-N-A, elmondta, hogy holnap felhív majd reggel, ha megkérdezte a „superior”-t, – ezt a szót kicsit elharapta, mert tudta, hogy rosszul mondja – majd egy gyors firkantással aláhúzta azt a részt, ahol az árat találom és átnyújtotta a papírt, valamint adott még egy prospektust az edzések időpontjaival és hasonlókkal.

Megköszöntem a segítségét és a várni fogom a hívását formulával zártam le a beszélgetést, majd azzal a magabiztossággal, ahogy besétáltam, elindultam kifelé a sporthotelből, kezemben az indigós papírral, amin a tagság díja volt leírva és aláhúzva, és tudtam, soha de soha többé nem fogok ide visszajönni.

Kifelé jövet elgondolkoztam, hogy ideális befektetés lenne, ha mondjuk porschés pasikkal akarnék ismerkedni, de mivel már fölszedtem egyet a Jazz kocsmában, mindez túlzás lenne a heti egyszeri szobabiciklizésért. Aztán eszembe jutott, nehogy elfelejtsem megmondani Péternek, hogy az ő számát adtam meg, és ha hívni fogja egy Roxana nevű nő, ő engem keres majd, de természetesen ezt elfelejtettem.

Elsétáltam a focipályához, ahol Péter játszott a kollégákkal. Éppen a kapuban volt. Nem vett észre, de úgy döntöttem, nem is zavarom meg, legalább neki jöjjön össze a mai. A bár felé vettem az irányt és vállamon a táskámmal, melyben ott lapult a nehezen megszerzett kínai melegítőnadrág azon gondolkoztam, nekem tökéletesen megfelel a bicikliút is, az egyetlen alkalmas hely Montiban, ahol futni lehet. Kikértem egy sört és becsszó, csak egy pillanatra jutottak eszembe a méhek a parkban.