RABLÓHÚS

Számos fontos feladat mellett, amit olaszországi tartózkodásunk alatt ellátok, az ébresztésfelelősi pozíciót is én töltöm be. Egyáltalán nem vagyok büszke rá, de ebben talán még a kávéfőzésnél is ügyetlenebb vagyok.

Ma például időben fölébredtem, ami félsiker – nagyrészt már ezen elbukik a projekt – és elkezdtem készülődni a fürdőszobában, hogy mire végrehajtom a feladat második, fő részét, azaz felébresztem Pétert, én már indulásra készen álljak. Ma olaszóra volt, ilyenkor együtt indulunk és a fürdőszobai osztozkodás tovább lassítja nálam a folyamatokat, ezért ezeken a napokon hamarabb kelek.

Túl voltam tehát a dolog kritikusabb részén. Frissen mosott hajjal kisminkelve álltam a hálószobaajtóban, majd a hosszú napokat követő reggelek ébresztési protokollja szerint nekikezdtem a hátmasszírozásnak. Ez olyan jól sikerült, hogy mindketten édesded álomba merültünk, és míg én egy Vera nevű macskáról álmodtam, az olaszórán Péter házi feladatként megírt Rablóhús-receptjét elemezték, mert olyan klassz lett.

A történethez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben – talán a feladatok jellege miatt – az olaszcsoport résztvevői rendszeresen nem készítették el a házi feladatukat. Ez alól sajnos sem Péter, sem én nem voltunk kivételek. A tanárunk, Antonio ezzel kapcsolatos felháborodását a múlt héten adta tudtunkra egy jól felépített beszédben, aminek záróakkordja a „Guys, don’t waste your money! Don’t waste your time!”  mondatok voltak, végleg összezúzva mindnyájunkban a reményt, hogy megtanulhatunk olaszul anélkül, hogy foglalkoznánk vele.

Péter ezért tegnap el is készítette a feladatot, ám Ági – aki az orvosi egyetem helyett annak idején is inkább a képzőművészetet választotta, mert úgy érezte, így többet tehet az emberekért – ezúttal sem csinálta meg. Este még hanyagul elejtett egy mondatot arról, hogy idétlen feladatokat elvből nem fog megcsinálni és hogy elvből nem reagál egy ilyen fenyegető hangvételű megnyilvánulásra, de igazából csak azért nem csinált leckét, mert elfelejtette, hogy az órát csütörtökről szerdára tették át egy előadás miatt. És igazából nagyon is bántotta, hogy valószínűleg ő az egyetlen, aki egy ilyen beszéd után nem csinált feladatot és komolyan félt, hogy a tanár –  a „szerintem kicsit szociopata fickó” – ezután majd nem fogja szeretni, pedig korábban az egész csoport előtt azt mondta, hogy Agnese nagyon okos, pedig a csoportban mindenféle menő kutatók vannak, menő országokból, de legalább olyanok, akiknek van matekérettségijük, és a csoportban ott van Péter is. És habár Agnese tudta, hogy neki is simán lehetne matekérettségije, csak mivel nem volt kötelező, inkább népművészetből érettségizett, mert tudta azt is, hogy életében soha de soha nem lesz szüksége a matekérettségire, mégis örült, hogy Antonio éppen őt tartja okosnak.

Így történt tehát, hogy miközben nem tettem eleget ébresztésfelelősi feladataimnak, elvesztettem olaszórai státuszomat is. Közben persze Péter sem élvezhette a jól megérdemelt sikert és mivel az olaszórai teljesítményünk kapcsán komoly ál-versengés alakult ki közöttünk, most térdemet csapkodva mondhatnám, hogy muhaha, de ez egyáltalán nem vicces.

A sors fintora, hogy altatásban mindig tehetséges voltam. Elég csak elolvasni például ezt a bejegyzést.